A képernyőn kívüli nevetés valóban viccesebbé tette a vicceket.

Ehhez egy 20 önkéntes diákból álló csoportot megkértek, hogy értékeljenek 40 viccet egy 1-től (egyáltalán nem vicces) 7-ig (nagyon vicces) terjedő skálán. A tudósok szándékosan választottak ostoba és szerencsétlen példákat, amelyek többsége szójátékon alapul. Például: „Hogy hívnak egy medvét zokni nélkül? Mezítláb” – „Hogy neveznél egy medvét zokni nélkül? Mezítláb.” Az eredetiben kicsit értelmesebben hangzik a poén, bár aligha nevetnél rajta: a szójáték az, hogy a „pucér, mezítláb” és a „bear” szavak angolul egyformán hangzanak, de másképp írják őket – bare and bear,

A kísérlet következő szakaszában más emberek vettek részt: 48 mentálisan egészséges felnőtt és 24 autista vagy Asperger-szindrómás felnőtt. Az ilyen rendellenességben szenvedők általában rosszul értik a humort, ezért előfordulhat, hogy másként értékelik a javasolt vicceket, vagy egyáltalán nem.

Mindkét csoport minden tagja eljátszotta mind a 40 viccet, amelyet egy profi humorista mesélt, és amelyeket magnóra vettek fel, három változatban: egy normál és két változatban a képernyőn kívüli nevetésből – őszinte vagy feszült. Minden vicc után a résztvevőt arra kérték, hogy ugyanazon a skálán értékelje, 1-től 7-ig. A kutatók ezt követően elemezték az eredményeket. A tudósok meglepetésére kiderült, hogy valóban létezik ilyen kapcsolat.

Ugyanakkor az alanyok az őszinte, képernyőn kívüli nevetéssel járó vicceket értékelték a legjobban. A kutatók ugyanezt a kapcsolatot találták az autista betegeknél is, azzal a különbséggel, hogy átlagosan minden viccet magasabbra értékeltek, mint kollégáik. A tudósok ezt annak a ténynek tulajdonították, hogy az első csoportba tartozó emberek többet kommunikálnak másokkal, ezért hallották ezeket a vicceket korábban, és tudták, hogy ostobának, gyerekesnek és kínosnak tartják őket.

Így a tudósok úgy vélik, hogy valaki más nevetése befolyásolja a viccek észlelését, és viccesebbé teszi azokat. Ez a hatás, legalábbis bizonyos típusú vicceknél, még az autista embereknél is működik. Igaz, a kutatók hangsúlyozzák, hogy a hatásmechanizmus továbbra is tisztázatlan. Lehetséges, hogy az érzelmek „fertőzése” vagy a vicc mások általi „jóváhagyásának” érzékelése működik itt, ami arra készteti a személyt, hogy a viccet viccesebbnek tartja, mint amilyen valójában. Ennek kiderítéséhez további kutatásra van szükség.