„Nem érdemlem meg, hogy ebben a munkában legyek, nincs ehhez elég tudásom. Csak szerencsém volt, ez egy szerencsés egybeesés. Jobban meg kell próbálnom, hogy senki ne gondolja, hogy sok mindent nem értek” – ha ez több, mint szavak, akkor hajlamos vagy a szélhámos szindrómára. Mi késztet arra, hogy leértékeljük saját eredményeinket, és ez miért nem mindig rossz?
Az imposztor-szindróma nemcsak a gyakornokokat és a kevés tapasztalattal rendelkező alkalmazottakat érinti, hanem a felsővezetőket, sőt a hollywoodi színészeket is. Meryl Streep annak ellenére, hogy három Oscar-díjjal jutalmazott, többször beszélt bizonytalanságáról – úgy tűnt neki, hogy a közönség nem akar filmet nézni az ő részvételével, és nem tudja, hogyan viselkedjen.
Az imposztor-szindróma az 1980-as évek óta létezik, amikor Pauline Klance és Susanna Imes pszichológusok felfedeztek egy mintát: Sok ügyfelük leértékeli teljesítményét, és úgy gondolja, hogy hozzáértőnek tesz, de nem az.
Ez a sokak számára ismerős jelenség nem tekinthető pszichológiai diagnózisnak. A csaló szindróma gyakran nem feltétlenül a tudás és a készségek valódi hiánya. Az ember hihetetlenül tapasztalt lehet azokban az ügyekben, amikkel foglalkozik, de még mindig nem bízik a képességeiben. Ráadásul az emberek nem az életük minden területén értékelik le sikereiket, hanem például csak a munkahelyükön.
A pszichológusok úgy vélik, hogy az ilyen bizonytalanság oka gyermekkorból származhat. Azok a gyerekek, akiket testvéreikkel és más gyerekekkel hasonlítottak össze, életük során kevésbé tehetségesnek, nem sikeresebbnek tartják magukat. Felnőtt korukban igyekeznek mindenkinek bebizonyítani, hogy lehetnek gyorsabbak, magasabbak és erősebbek, de tudat alatt azt hiszik, hogy nem járhatnak sikerrel, emlékezve anya és apa szavaira, leértékelve ezzel saját eredményeiket. Az imposztor-szindróma azokat is érinti, akik igyekeznek nem cserbenhagyni szüleiket, és megfelelni az elvárásaiknak, de úgy érzik, nem tudnak megbirkózni mindennel.
Olga Romaniv, családpszichológus
A legújabb tanulmányok feltárták, hogy az úgynevezett imposztor-szindróma nemcsak a vállalatok hétköznapi alkalmazottait érinti, hanem a különböző szintű, akár magas beosztású vezetőket is. A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a szélhámos szindróma jelenléte egy személyben azt jelzi, hogy a helyes úton halad. Hiszen az önbizalomhiány a gyengeség közé sorolható, és gyakran együtt jár az ember ambíciójával.
Egyesek számára az önbizalomhiány nagy probléma, amivel nem tudnak megbirkózni, ami akadályozza őket. Mások számára a bizonytalanság állapota inkább erős kényelmetlenséggel jár, amit meg kell tanulnod leküzdeni, és akkor akár magadnak is profitálhatsz belőle.
Minden szélhámos szindrómát átélő személynek legalább két lehetősége van: elrejteni a fejét a homokba, és nem dugja ki újra a fejét, vagy bebizonyítani a körülötte lévőknek, hogy méltó az Ön által elfoglalt pozícióra. Ha a második lehetőséget választja, akkor a szindróma nagyszerű motivációt jelent a fejlődéshez és a szakemberré váláshoz.
Alena Tretyakova, pszichológus
Természetesen nem ez a legkényelmesebb állapot, amikor az ember úgy érzi, hogy nem érdemelte meg a társadalmi pozícióját, vagy úgy gondolja, hogy a következő előléptetés csak véletlen. Az imposztor-szindróma azonban nemcsak negatív következményekkel jár, hanem számos igen fontos ponttal is jár.
Ezen túlmenően, ez egy nagyszerű motivációs tényező – ez az imposztor szindróma, amely sok szakembert arra késztet, hogy fejlődjön, továbbképzésre menjen vagy bővítse gyakorlatát.
És még egy fontos szempont: ez a jelenség kiváló oltóanyag a csillagkór ellen, ami komolyan árthat bármely szakembernek.
Saona Merishan, pszichológus
Van egy bizonyos minta. Az imposztor-szindrómás emberek kétségbe vonják magukat, azt gondolják, hogy átveszik valaki más helyét, aggódnak, hogy valami hiba történt, ezért kerültek a helyzetükbe. Szorongók, félnek a leleplezéstől, ezért tudat alatt mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Ebből kifolyólag az „imposztorok” nagyon jól működnek, mert többek között gyakran szenvednek a perfekcionizmustól. Ezek igazi igáslovak, akik kételkednek magukban.
Az irodákban azonban van egy másik dolgozói kategória is: aki nem szeret dolgozni, másra hárítja a feladatát, gyakran felállít valakit, mert nem teljesíti időben a feladatát. Ezeket a munkásokat nem gyötrik kételyek, mert nem hajlamosak kételkedni abban, hogy első osztályú szakemberek.
Ha összevetjük a „hamisítókat” és a rossz munkásokat, azonnal kiderül, hogy az előbbiek a szorongás és aggodalom ellenére miért hajlamosak feljebb lépni a karrierlétrán, gyakran vezető pozíciót töltve be, míg az utóbbiak továbbra is ököllel verik a mellkasukat, ezzel bizonyítva, magas professzionalizmussal, miközben korábbi munkahelyükön maradnak, időnként panaszkodnak a sors igazságtalanságára, az irigységre és értéktelenségükre.